Az utóbbi időben egyre többet hallani a közösségi régészetről. Ezek a cikkek, fórumok, interjúk arról szólnak, hogy miként lehet bevonni civileket olyan régészeti projektekbe, amelyek elvileg zártak a szakmaiságot tekintve a kívülállók számára. A merev elzárkózást pár éve megtörték példa értékű együttműködések, melyek következtében felmerült annak gondolata, miként lehetne szervezettebb keretek között támaszkodni a régész szakmának azokra a civilekre, akik kedvtelésből, vagy más indíttatásból többre vágynak, mint kincskeresésre.
A jelenségnek jóval régebbiek a gyökerei, mondhatni mióta törvények szabályozzák a régészeti értékek védelmét, folyamatos a harc a régészek és a lelőhelyet általában rongáló kincskeresők között. Nyílt titok, hogy nem kevesen űzik főleg fémkeresőt használva a kincsvadászatot, nem törődve a leleteken keresztül nyerhető lelőhely információk megőrzésével, átadásával. A számos negatív példa és eset következtében érthető volt az elutasítás a régészek oldaláról.
Az utóbbi évek technológiai fejlődése eredményeként már nem számít különösebb problémának egy fémkereső beszerzése, így megsokszorozódott azok száma is, akik hallva néhány mesés történetet elkezdtek rendszeresen járni régészetileg védett (vagy még nem) területekre.
A “kincskereső társadalom” tagjai között azonban nagyon sokan vannak, akik elutasítják az anyagi haszonszerzést, pusztán a helytörténet, a történelem iránti megismerés és kalandvágy miatt éreznek leküzdhetetlen vágyat, hogy ne csak tudományos értekezésekből ismerjék meg szűkebb-tágabb környezetük történetét. Ezek az emberek keresik a kapcsolatot a hatóságokkal, elsősorban a területileg illetékes múzeumok munkatársain keresztül.
Úgy gondolom, hogy a közösségi régészet még pontosan nem definiált paragrafusait rájuk kell elsősorban kialakítani. Ennek szükségessége nem lehet kérdés a mai viszonyokat figyelembe véve. Régészeti lelőhelyeink nagy része falusi környezetben, erdőkben, szántóföldeken található, ahol a régész megjelenése minden nap nem várható el. Az ember beavatkozása a környezetébe óhatatlanul együtt jár a régészeti lelőhelyek megbontásával. Ilyenkor kerülnek felszínre olyan tárgyi emlékek, melyek nagy része nem bír nagy tudományos értékkel, de nem ritkák a meghatározó leletek sem. Ilyenkor lenne jó, ha minél előbb szakember látná a területet.
A hazai örökségvédelem utóbbi években történő vesszőfutása együtt járt a régészeti-muzeológiai humán és gazdasági erőforrások csökkenésével. Ezzel párhuzamosan nálunk is megjelent az a gyakorlat, hogy a feltárások helyett sok esetben a roncsolásmentes vizsgálatokat részesítik előnyben, és a hangsúly a lelőhely megóvására kerül. Nem kell minden áron feltárni, amihez még nem nyúltunk hozzá.
Néhány tervásatástól eltekintve a nagyobb régészeti projektek inkább nagyobb beruházásokhoz köthetők. Ezek az autópályák, építkezések, városi területrendezések alkalmával történnek. Ezzel az éves erőforrások nagy része felhasználásra is kerül. A leletek dokumentálása, restaurálása és bemutatása, megőrzése az önálló gyűjtőkörrel rendelkező múzeumok feladata. Kérdés, mire marad még energiája a régésznek. Publikálni kell, konferenciákra járni szükséges, és nem árt nemzetközi programban, közösségben való részvétel sem. Akkor mennyi idő marad lejárni “vidékre”? Hát még az ott élő helytörténészek ügyes-bajos dolgaival foglalkozni. Nyilván nem sok, ugyanakkor meg nagyon fontos lenne.
Van egy elképzelésem arra vonatkozólag, miként működhetne együtt a civil szféra és a múzeumi szakma. Ez csak amolyan utópisztikus elképzelés, de minden részlete valahol már megvalósult a gyakorlatban. Elsősorban azokra a területekre koncentrálok, ahol már jelentősen feltérképezett a terület régészeti értéke. Sok településünk épült valamilyen előzményre, akár több egymástól időben távol lévő korban is. Ma is lakunk olyan házakban, melynek kertjében cserepeket, és egyéb jellemző tárgyakat találhatunk. Építkezéskor, talajműveléskor, új területek hasznosításakor fordul elő leggyakrabban, hogy valami előkerül a földből. Ettől kezdve több síkon futhat a történet. Egyszerűen eldobjuk, vagy szólunk valakinek, akiről tudjuk, hogy “ilyenekkel” foglalkozik. Biztosak lehetünk abban, minden faluban van ilyen kvalitású ember. Az “értékbecslés” után a lelet némi barterkereskedelem után vagy kiköt egy bolhapiacon, vagy valamelyik szoba polcán állapodik meg. Nagyon ritka, ha jelentésre kerül az eset, és régészt hívnak, esetleg az önkormányzatnál tesznek bejelentést. Ilyenkor lenne jó, ha minden településen lenne olyan valaki, akinek van közvetlen múzeumi kapcsolata. Ki kellene építeni egy olyan hálózatot, ami lefedi az adott múzeum által felügyelt területet. Ez úgy ahogy meg is valósul, általában alulról jövő kezdeményezés során, tehát helyből keresik a kapcsolatot a régészekkel. Jó lenne, ha felvállalná ezt mondjuk a helyi történelem tanár, tanító, vagy csak egy tekintéllyel rendelkező személy. Jó módszer, ha a múzeum rendszeressé tesz terepbejárásokat, invitálva a helyieket a részvételre. Ilyenkor mindig születnek kapcsolatok, és sok-sok új információ. A továbbiakban nagyon fontos lenne, ha az előkerült lelet további “életútja” nyomon követhető lenne a közösség számára. Ha elveszik a múzeum raktárába, az sokkal rosszabb, mintha nem is találták volna meg. Ennek az lenne a legegyszerűbb módja, ha volna mindenütt lehetőség a helyben történő bemutatásra. Nem nagy dologra gondoltam, sok esetben elég lenne egy iskolai tanterem is. A védhetőségen most ne időzzünk, nyilván nem felbecsülhetetlen értékű kincsekről beszélünk, hanem a több századik bronzkori cserépdarabról. Ami egy komoly múzeumnak inkább gond, de ha a közösség tagjai néha ránézhetnének, akkor talán eszükbe jutna, hogy már éltek itt pár ezer évvel ezelőtt is, és jó lenne, ha ez így maradna. De nem kerülne sokkal többe, ha minden településen lenne egy helytörténeti kiállítás, ami tartalmazna a múzeumoktól által kihelyezett tárgyakat is. Ez már az önkormányzattal való összefogáson múlik, és igen fontos pozitív társadalmi megnyilvánulásokat válthat ki. Jó lenne, ha a múzeumok az őrző-védő szerepből kicsit nyitnának az együttműködés felé. Amíg ez nem történik meg, addig inkább néz ferde szemmel a gazda a régészre, mikor végigmegy ősszel a szántáson.
Jobban örülnék, ha a megyei múzeumok a sokba kerülő látványkiállítások helyett élő kapcsolatokat építenének ki azokkal a kisebb közösségekkel, akik régészeti területeken élnek. Foglalkozni kellene ügyes-bajos dolgaikkal, programjaikon való részvétellel, helytörténeti ismeretszerző programok elindításával. Támogatni kell a helytörténeti kiállítások létesítését, így még paradox módon az is előfordulhat, hogy a megyei múzeum látogatottsága is nő. A kiépült helyi kapcsolatok cserébe szinte napra készen ismerik a lelőhelyek állapotát, és ha “esemény” történik, akkor értesítenék az illetékest.
Számomra ez sokkal fontosabb annál, minthogy ki hány pénzt talál fémkeresővel. Most úgy látom, a közösségi régészet inkább ennek próbálja meg kivenni az élét, a sokkal jobb eszközökkel rendelkező magánszemélyeket próbálja meg bevonni kutatási projektekbe. Ami persze nem rossz, de ennél könnyebben célt lehetne érni, ha nem csak erre a tevékenységre fókuszálunk, hanem az örökségvédelmet tágabb értelembe is kiterjesztjük a kisebb közösségekre. Majd ott megtanítjuk az etikus fémkeresőzést.
Dunaszekcsőért Alapítvány